Shopping Cart
Jogos az aggodalom a csapvízben lévő ólom, klór vagy baktériumok miatt? És ha igen, mit tehetsz, hogy megvédd az egészséged? A Tudatos Vásárlók Egyesülete 3 különböző korú budapesti épületben vett vízmintát, majd elvégeztetett egy széles körű laboratóriumi vizsgálatot, hogy kiderüljön, a csapvíz valóban biztonságosan fogyasztható-e. Az egyik helyszínt a Dívány szerkesztőségének is otthont adó iroda szolgáltatta.
A csapvíz kontra palackos víz téma örök vita tárgya. Ha csak az anyagiakat és a környezetvédelmi szempontokat vesszük figyelembe, akkor nem is kérdés, hogy melyik a jobb megoldás. Elég csak abból kiindulni, hogy 1 liter palackozott víz előállításához átlagosan 3 liter víz szükséges – ennyi kell ahhoz, hogy fedezze a műanyag gyártását, a szűrést, a palackok feltöltését és szállítását. Az összetett ipari folyamatnak nemcsak a környezetterhelése, de a költsége is jóval nagyobb, mint az ivóvíz tisztításának, ami tehát mindenképp a csapvíz mellett szól. Persze nem szabad megfeledkezni a keletkező hulladékról sem. Magyarországon évente mintegy 1,5 milliárd PET-palack kerül forgalomba, ám ennek alig negyedét hasznosítják újra. De mi a helyzet az egészségügyi kockázatokkal? Ilyen téren a palackos víz a befutó, vagy éppen olyan biztonságos a csapvíz is? A továbbiakból megtudhatod!
Hogyan ellenőrzik a csapvizet?
Az egyesület összefoglalója szerint a fejlett országokban szigorú előírások vonatkoznak a csapvíz minőségére. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) ajánlása alapján az Európai Unió 1998-as Ivóvíz Direktívája a rendszeres ellenőrzést és a lakosság tájékoztatását is megköveteli tagállamaitól. Magyarországon az ivóvízre vonatkozó követelményeket a 201/2001.(X.25.) Kormányrendelet rögzíti. Ez az európai uniós irányelv alapján készült, és a minőségi követelményeken túl azt is meghatározza, hogy az előírt paramétereket milyen gyakran kell vizsgálni.
Mennyi klór kerül bele?
Mivel a vízhálózat nem egy steril, zárt rendszer, az ivóvízhez elengedhetetlen megfelelő mennyiségű fertőtlenítőszert adagolni, ami leggyakrabban klór szokott lenni. Ezzel megakadályozható, hogy káros mikrobiológiai folyamatok induljanak be, melyek egyébként fertőzésekhez vezethetnének.
Az, hogy mennyi klórra van szükség, függ a víz tulajdonságaitól (mint a szervesanyag-tartalom, a kiinduló baktériumszám vagy a pH-érték), valamint a hálózat méretétől is. A szolgáltatók mindig arra törekednek, hogy a klór a szükséges, de a lehető legkisebb mennyiségben kerüljön az ivóvízbe (maximum 1 mg/l), majd az anyag koncentrációját több ponton is ellenőrzik. Bár a klórozott víznek néha más az íze és a szaga, ettől nem kell megijedni, önmagában nem jár semmiféle egészségügyi kockázattal.
A maradék klór az ivóvíz néhány perces folyatásával, azaz a víz úgynevezett átszellőztetésével eltávozik.
Ha ez nem nyugtat meg, egy aktív szénszűrővel rendelkező háztartási vízszűrő berendezéssel könnyedén orvosolhatod a problémát.
Akkor nem kell tőle félni?
A klór csak akkor lehet veszélyes, ha magas dózisban alkalmazzák, és reakcióba lép a vízben lévő szerves anyagokkal, minek következtében úgynevezett trihalometán (THM) vegyületek keletkeznek. Ezek ismert rákkeltő anyagok, amelyek egy bizonyos koncentráció felett nem változtatják meg a víz ízét, viszont súlyos károsodást okozhatnak az emberi szervezetben.
A WHO 200 μg/l-ben határozta meg a THM határértékét, ám a hazai szabályozás ennél jóval szigorúbb: legfeljebb 50 μg/l-t engedélyez. A vízművek, illetve a népegészségügyi szakigazgatási szervek az előírásoknak eleget téve folyamatosan vizsgálják a négy leggyakoribb trihalogén-metán, a kloroform, a bróm-diklór-metán, a klór-dibróm-metán és a bromoform jelenlétét az ivóvízben, és ha szükséges, azonnal megteszik a szükséges lépéseket.
És mi van a baktériumokkal?
A kórokozó mikroorganizmusok megjelenését elsősorban fertőtlenítőszer alkalmazásával, illetve bizonyos, a szaporodásukat gátló körülmények biztosításával lehet megakadályozni. Ez történhet a számukra tápanyagul szolgáló szervesanyag-tartalom csökkentésével, a hálózat időközönkénti átmosásával, a pangó vízvezetékek átöblítésével, vagy hálózati munkák, csőtörés esetén megfelelő lokális fertőtlenítéssel is.
Az ivóvízre nézve a nagy mennyiségű emberi kórokozót tartalmazó szennyvízeredetű szennyeződések jelentik a legkomolyabb kockázatot. Ezek úgy kerülhetnek a közműrendszerbe, ha a vezetékek például extrém időjárás, árvíz vagy intenzív esőzés esetén megsérülnek.
A magáncélú ásott vagy fúrt kutak fokozott rizikónak vannak kitéve a talajból, talajvízből beszivárgó szennyeződések miatt. Egyre gyakoribb, hogy a házi rendszer összeköttetésbe kerül a vezetékes vízzel, így fennáll a visszaszennyezés veszélye, ami akár az egész hálózatot is veszélyeztetheti. Az ilyen típusú kialakítás ezért szigorúan tilos.
Ha a baktériumok esetleges jelenléte aggodalommal tölt el, némi megnyugvást hozhat, hogy a jogszabályok szerint az ivóvízben egyáltalán nem szabad előfordulniuk, vagyis megengedett határértékük nulla. Ha valamilyen módon mégis feltűnnének benne, akkor a szennyezés forrását minden esetben fel kell deríteni és meg kell szüntetni.
Mennyire jellemző az arzén és az ólom jelenléte?
Az elmúlt évtizedekben az ivóvízminőség-javítás fókuszában elsősorban az arzén visszaszorítása állt, amit mind az érintett lakosok száma (közel 1,5 millió ember), mind az anyag igazolt, rákos megbetegedések kockázatát növelő hatása indokolt. Ám míg a probléma kezdetben több mint 400 települést érintett, addig 2019-re 16-ra csökkent a számuk. Manapság ezért már az ivóvízben lévő ólomszennyezés minimalizálása a fő vízügyi feladat.
Az ólomtartalmú ivóvíznek nincsen különös íze vagy szaga, ám ettől még komoly kockázatokat hordoz. A véráramba jutva az ólom nagyobb része rövidebb időn belül kiürül, a többi azonban elraktározódik a szervezetben, és súlyos egészségügyi problémákat idézhet elő. Az ólmos víz a várandós anyukákra, csecsemőkre és kisgyerekekre jelenti a legnagyobb veszélyt, akiknél a fogyasztás következtében mentális fejlődési zavar és magatartászavar alakulhat ki.
Felnőttkorban hosszú távon krónikus problémákat, például vérszegénységet, idegrendszeri panaszokat és vesekárosodást okozhat.
Mivel a vízszolgáltatók a saját területükön lévő fővezetékek nagy részét már kicserélték, ezért ólomszennyeződés szinte csak a rendszerről leágazó bekötő vezetékekből, illetve az épületek, lakások belső hálózatában található ólomcsövekből fakadhat.
